Második rész - Az igazi Connor

Sziasztok!

Sajnáljuk, hogy csúsztunk, ígérem ez nem fog előfordulni még egyszer! Igyekszünk hetente hozni az új részeket! Szívesen fogadjuk a kritikákat, hogy hogy tetszik a blog, ne féljetek kommentben leírni a véleményeteket! Ha nem szeretnétek semmiről se lemaradni, akkor pedig iratkozzatok fel!
Jó olvasást!

XO XO, B.,P.,H.

Ez a nap kezdett egyre rosszabb lenni. Otthon még anyával is összevesztem, mivel a pasija éppen szünetet kért, és persze ezért is én vagyok a hibás. Nem volt kedvem otthon ücsörögni egész délután, de senkit nem tudtam megkérni, hogy jöjjön át vagy velem lógjon.
Connor egyfolytában hülye sms-ekkel bombázott, Destiny pedig hívogatott. Mikor már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal inkább visszahívtam D.-t és megbeszéltem vele egy találkozót a parkban. Perzselő meleg volt. Imádtam az őszt New Yorkban, mikor a falevelek elsárgulnak, lehullnak, egyszerűen gyönyörű.

Az időt mindenki ismeri, és nem kell nagy fizikusnak lenni ahhoz, hogy tudd; minél jobban vagy, minél kevésbé vársz egy eseményt, annál gyorsabban telik az idő. Én nagyon próbáltam semleges lenni a D.-vel való találkozásunkkal, de sajnos ez nem jött össze. Azt pedig, hogy vártam-e nem kérdés, egyáltalán nem akartam ezt a találkozást, ezt a beszélgetést, ezt az egészet. A történtek után szinte a szemébe se mertem nézni, de úgy tűnt, ez az időt nem érdekli.

Azok után amit Connor leművelt, úgy döntöttem tiszta vizet öntök a pohárba. Lehet, Destiny egy életre megutál majd miatta, viszont úgy gondoltam, hogy kevésbé fog utálni, ha én mondom meg neki, mintha attól a sráctól tudná meg, akit alig ismer… napok óta? Akit én alig ismerek, és még csak azt sem tudtam, hogy látta a dolgokat. Arra jutottam, hogy, ha én mondom el neki, és eltűröm a jogos kiakadását, mint egy ember, aki rendelkezik gerinccel, akkor könnyedebben bocsát meg. És persze az is közrejátszott a dolgokban, hogy életemben talán másodszor, valamit jól akartam csinálni. Rendesen, mint egy felnőtt kötelességtudó ember. Természetesen az összes ilyen gondolat elrepült a fejemből, amikor megláttam az engem váró barátnőmet. Nagyon jól elbeszélgettem magammal, hogy milyen felnőtt leszek, milyen rendes, meg hű, meg ha, de ezt én sem gondoltam komolyan. Pontosabban azt hittem, de most őszintén; mindenki tudta, hogy én nem vagyok ilyen. Szóval, ahogy megláttam, reflexből fordultam sarkon, de elkéstem; D. már rég kiabálta a nevem, mintha azt hinné, épp őt keresem, így inkább csak belementem a játékba, majd, ahogy közeledtünk megöleltem. Beleszólásom sem volt. Karon ragadt, és beültünk egy kis kávézóba, ahol azon nyomban rendelt.
- Szóval, amíg nem voltál itt…
Destiny készségesen kezdett magyarázni, aminek a felére se figyeltem. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyi minden történt, vagy csak a kínos csendet akarta elkerülni? Nem sokat gondolkodtam ezen, mert gondolataim inkább tovább szálltak arra, mégis hogyan fogom a tényeket közölni vele. Semmi ötletem nem volt, és ezen az sem segített, hogy telefonom hirtelenjében zúgni kezdett, de nem csak egyszer, minimum hatszor egymás után.
Az idióta Connor volt, a még idiótább sms-eivel. Azt reméltem pár óra múlva abbahagyja a próbálkozást, de csak folytatta.
- Sajnálom, biztos csak… hagyjuk. – kértem bocsánatot állandóan rezgő telefonomtól, amit állandóan lenyomtam. - Szóval, azt akartam mondani, hogy…
- Ez az a Connor srác, ugye? – kérdezte vigyorogva, és nem is várt sokat, amíg rá figyeltem, könnyedén kikapta a kezemből a telefonom - Tudtam! Szólhattál volna, ha tudom, hogy Ő az, már rég elengedtelek volna.
- D. ne csináld! – nyúltam a telefonomért, de sajnos a kezei messzebbre értek, mint az enyém – és, ha Ő?
- Negyed óra múlva a suli előtt… - olvasta hangosan az üzenetet, és én majd lefagytam. Csak azt reméltem, nem olvassa tovább, vagy ha igen, nem lesz benne semmi, amit nem akarok, hogy elolvasson – Jobb, ha indulsz, különben nem érsz oda!
- Hogy mi? Nem megyek, ki van zárva!
- Faith, könyörgöm. Ez az egész „nem pasizok” szöveg nem te vagy. – nézett rám sokat mondóan mire hatalmasat sóhajtottam. Muszáj volt eltolnom a beszélgetést, akármennyire is nem akartam. Muszáj volt helyre ráznom azt a kölyköt.
- Menj el, és érezd jól magad vele.
- Jó, megfűztél. – nevettem, habár kissé erőltetettnek hatott. Végül is, az is volt, inkább fogalmaznék úgy, egész igazinak tűnt – Megyek.
Destiny szinte táncolt örömében és azok után, amit a suliban csinált nem tudtam mire vélni. Fogalmam sincs mi lelte, de végül fel is adtam, hogy megtudjam, inkább felkaptam a cuccaim, majd elindultam.
Vagy hatszázszor gondoltam végig, mit fogok mondani neki, mennyire leteremtem, és mégis milyen diplomatikus módon. De ahogy megláttam, az összes ilyen lehetőség, mint a kámfor tűnt el a fejemből.
- Hogy te mekkora egy szemét állat vagy! – estem neki köszönés nélkül a zsebre dugott kézzel álldogált Connorra. – Te…
- Én is örülök, hogy látlak Faith! – próbált megölelni, mintha nem is mondtam volna semmit, de nagy erővel löktem el – hé, nyugi. – nevetett – De idegesek vagyunk.
- Te is elég ideges lennél, ha épp valaki fenyegetne, méghozzá, ha pont akkor rontana bele mindenbe, amikor úgy tűnik lassan megoldódik!
Nem is tudom meddig üvöltözhettem vele. Pár percig, majd mikor már nagyon bámultak az emberek kicsit lejjebbre vettem a hangerőt, és csendben küldtem el a francba. Fogalmam sem volt, miért tűrte ilyen jól. Végig csak állt, és tűrte, mintha neki olyan mindegy lenne. Már akkor tudnom kellett volna, hogy el kellett volna mennem. Elrohannom, és beszélnem Destinyvel, ha ezt tettem volna, minden máshogy alakult volna.
Ez a rengeteg „volna” az őrületbe kergetett.
- Befejezted? – kérdezett, mikor egy kis időre befogtam a számat, de csak mert kifogytam a levegőből. Napokig tudtam volna átkozni, pedig mikor találkoztunk, pár órája? – Remek, akkor indulunk.
- Na, még mit nem! – megfogta a kezem, de egyből kirántottam, majd amolyan „és most mi lesz” arckifejezéssel, összefont karokkal vártam tovább. Nem kellett volna ilyen pimasznak lennem, mert Connor erőszakosan kapta el ismét a csuklóm.
- Indulunk.

Egy pillanatra tényleg megijedtem, mert senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen fiúból, ilyen erőteljes hang is kijöhet. Végül akaratlanul is nagyot nyeltem, mire az előttem álló elmosolyodott, de abban már semmi rémisztő nem volt. Az volt a rémisztő, ahogy egyik hangulatból a másikba lépett.
Egy percre se engedte el a kezem, teljesen tudatában volt annak, hogy amint elengedne, én két másodperc múlva már a város másik szegletében lettem volna. Az egész napom akkor elromlott, mikor ez a srác velem kávézott, és ennek mindketten tudatában voltunk. A különbség az volt, hogy engem zavart, Ő pedig valószínűleg élvezte.

Nem sétáltunk sokat. Alig volt húsz perc, amíg koptattuk a cipőink sarkát, majd Connor konkrétan lerángatott az útról, és behúzott egy pubba, ahol sokkal több ember volt, mint kellett volna. Connor egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki nagykorú, mégis, könnyedén adták kezébe az alkoholos italunkat.
- Na, had lássak egy mosolyt! – szórakozott, mire én rágrimaszoltam, és levágtam a felest a pultra – Most meg mi van?
- Hogy mi van? – kérdeztem már kínomban nevetve – Mit keresünk itt? Nehogy azt mondd, hogy az a nagy terved, hogy leitatsz, majd megerőszakolsz!
- Szép volt, jól elrontottad az egészet.
- Connor!
- Faith, nyugodj már le, ez itt egy buli. - tárta szét a karját, mutatva a szórakozó emberek sokaságára – és egy buliban az emberek isznak, szórakoznak. Azért hoztalak ide, hogy lenyugodj.

- Hát ezt aztán jól kitaláltad. – prüszköltem – Haza megyek, azt mondtad holnapig van időm.
- Nem mész haza. – jelentette ki a zene hangjához képest halkan, de mégis, valahogy csak meghallottam. A mondatom második feléről pedig szimplán, nem vett tudomást – Itt maradsz.
- Nem maradok itt.
Connor hatalmasat sóhajtott, miközben beletúrt hajába. Abban a pillanatban képtelen voltam elhinni, hogy valaki, ilyen szép kék szemekkel, lehet ilyen paraszt. Mindenesetre nem hagyott sok időt, előkapta a telefonját, és fejmagasságba emelte.
- Ez esetben, akkor tárcsázom is Destiny számát.
- Nem tudod a számát. – egyáltalán nem voltam biztos benne – Honnan tudnád?
- Ne becsülj alá Faith. – nevetett szórakozottan – Egy telefonszámot még én is ki tudok deríteni. Főleg az övét, nem túl nehéz.
- És mit mondasz neki?! – nevettem már én is, de vele ellentétben, én ismét csak kínomban – szia, itt állok valami lepukkant bárban, a zene jó hangos, ja és amúgy Faith lefeküdt a barátoddal, mielőtt lelépett volna Európába? Nem fogja elhinni!
- Miért vagy ennyire biztos benne? Hiszen ismered, a legjobb barátnőd, simán elhiszi az ilyeneket.
Igaza volt. Ismerem Destinyt. Ő a naivság megtestesítője.

Bele kellett mennem a hülye kis játékába, nem tudhatja meg Destiny. 

- Szóval, amilyen kis csendes lettél hirtelen, gondolom, elfogadod az ajánlatomat és randizol velem. - mosolygott önelégülten. Legszívesebben pofán vágtam volna, undorító volt. 

-Rendben, randizok veled, de nem mondod el a történteket senkinek, jó?

- Megegyeztünk. Ha nem csinálsz semmi rosszat, nem ellenkezel és nem teszel olyat ami nekem nem tetszik, akkor nem mondom el senkinek. 

- Micsoda?! Nem, ebbe biztos nem megyek bele! - nevettem fel cinikusan. - Biztos van benne valami átverés.

- Így ismersz engem? 

- Úgy őszintén? Nem is ismerlek igazán!

- Nos, ebben van igazság. Viszont csak rajtad múlik a döntés. - sokáig hallgattam, végül nem tehettem mást, bele kellett mennem a kis játékába, különben mindenem elveszítem. De ne hidd, hogy nyertél, ezt még vissza kapod és hidd el, senki sem várja Faith-Anne Rhodes bosszúját.